A "háromfai" bajuszos

A félreértések elkerülése végett előre kell bocsátanom a kedves olvasónak, hogy az én háromfai harcsámnak semmi köze Háromfához, vagy a háromfai tóhoz!

Csupán a tanyája helyén vízre hajló három fűzfához, melyek derékvastagságú törzsei, és a vízbe omló dús lombozata szolgáltak lakásul ennek a nemes halnak.

A törzsek egymástól egy-egy méterre kúsztak a víz fölé a meredek part alól. Tövük szinte egy tömbbé nőtt, mintha sziámi ikrek lettek volna.

2006-ban, sokunk által érthetetlen okból májusban /akác virágzáskor/ alig volt harcsaívás. Azokon a csodálatos májusi éjszakákon, amikor a tavasz illatai olyan jólesően ölelik körül az embert, mindenhonnan a sarjadó élet lüktetése neszel, a költő gyönyörű sorai szerint, pedig a "szellőzködő lágy melegben tapsikolnak a jázminok", nos hát ezeken a semmivel össze nem téveszthető hangulatú éjszakákon, rendszeresen csónakkal evezgettem harcsák után kutatva.

Pergettem, úszóztam, hallgatóztam és személyes sértésnek vettem, hogy amikor a keszegek millió számra ívtak a kövezésen, akkor a papírforma ellenére, a harcsák teljesen elmaradtak. Még véletlenül sem sikerült egyetlen rablás nyomára bukkannom, nem hogy fogni is esetleg egyet. Nagyon el voltam keseredve.

Nappalonként rendszeresen végigjártam azokat a területeket, ahol ezen idő tájt eredményesek szoktunk lenni. Nekikeseredetten autózgattam a Zala -Zalatorok - Nyugati övcsatorna-Fonyódi árok között, 10-20 kilométereket gyalogoltam naponta, éjjelente, a nádasok előtt hallgatóztam, mindhiába.

Feleslegesen bombáztam telefonjaimmal ismerőseimet információkért, az északi part harcsás gyékényesei is, érthetetlenül, üresek maradtak. Két-három nap kivétel volt talán, ebben a két és fél hónapban, amikor néhány vájt fülű felfedezett pár harcsát május végén, egy 40-50 méteres szakaszon, és pár nap alatt 6-8 darabot /10-60kg. közöttieket/ fogtak innen, pattanásig feszítve ezzel az idegeimet, részben a módszereik miatt, részben azért is, mert már másfél hónapja mindennap megnéztem ezt a helyet, csak, éppen aznap szólítottak el bokros teendőim máshová.

Már április eleje óta hajkurásztam őket, napi 14-16 órát sem sajnálva a felderítésükre. Fogtam, nyílt vízen kuttyogatva, egyet-egyet piócás fenekezővel, úszóval a fonyódi árkon, később néhányat a Zalán, de még 15 kg feletti sem jött össze, és ezekből a kicsikből is csak hetente, kéthetente egy-egy darab jutott.

Június elejére már elsirattuk az idei szezont. Órákig folytak a meddő beszélgetések a harcsák elmaradásának okairól, amikor beborult az ég, és öt napig szakadatlanul esett. A levegő és a víz is nagyon visszahűlt.

Normál esetben egy ilyen hirtelen és erős lehűlés, a már partoló harcsák eltűnéséhez szokott vezetni, de most a bőséges csapadék miatt meglóduló patakok, csatornák és a megáradt Zala mégis megmozdulásra ösztönözték az ideális ívó környezetre váró halakat.

Néhol, a Zala parton, a kukoricatáblákban szedték a falusiak kosárszám a kárászt, pontyot az áradás nyomán. Az egyik, emelővel rabsickodó komát majdnem elragadta egy nagy harcsa beletekeredvén a hálójába.

A "bajszikra" vadászók nagy része addigra már feladta a reményt, és csak páran, a legkitartóbbak maradtunk a "pályán", és figyeltük nap, mint nap a vizeket, harcsamozgás jeleit kutatva.

Továbbra is naponta átnéztem minden ismert harcsarejteknek megfelelő helyet, 8-10 szál piócát fűzve a könnyű, úszós szerelésemre, ami most egy 210cm-es, 500 g-os, olcsó kuttyogató bot, 130m, 35-ös /96 libr./ Rapala fonott zsinór, 5g-os bábú alakú átmenőúszó és egy hatalmas, talán 10/0-s egyes horog volt.

Az orsóm sem volt valami világmárka, nevét nem is tudnám megmondani, de 3-4 ezer forintos kínai termékként meglepően jól állta a sarat.

Egyik reggel a szokásos körút során egy mélyvizű lengősáshoz érkeztem, ahol már korábban is minden jel jó harcsa jelenlétére utalt, mégis eredménytelen maradt mindeddig, a közel két hónapja tartó, napi kétszeri ellenőrzés. Soha nem találtam halat a mellig érő vizű, mélyen a sás alá kifürdött gödörben.

Most viszont, ahogy óvatosan engedtem le a csalit, az nem süllyedt az ismert mélységig, hanem felfeküdt az úszó, majd egy kicsit oldalt úszva felállt./ Valószínűleg a fejére tehettem!

Billegett, jobbra-balra úszkált, jelezve, hogy "valaki" van odalent. Lassan emelve kivettem a szerelést és az eresztéket úgy kétarasznyira rövidítettem, hiszen az előzőekből jogosan következtethettem arra, hogy a hal nem a fenéken fekszik, hanem közvetlenül az úszó sás gyökerei alatt lebeg.

Centiről-centire eresztettem a tenyérnyi tisztásba a horgot. Az úszó, ahogy felállt, már meg is billent és folyamatosan gyorsulva eltűnt a kis víztükörről a sás alá. Persze nem maradt el a kőkemény bevágás, amire erős húzás volt a válasz.

A rövid, erős botnak köszönhetően, már egy szűk negyedóra múlva az álla alá tudtam csúsztatni a gaffot, és partra vontattam az idei első, rendes /45kg./ harcsámat. Aznap szép teríték volt, mert már két kisebb társa volt lekötve, amelyeket még az éjszaka fogtam Tamás barátommal portyázgatva az áradó Zalán.

Harminc óra horgászat után már elég fáradt voltam egy jó alváshoz, és csak futólag memorizáltam magamban, hogy hazafelé jövet nagyon intenzív karikakeszeg ívást láttam a vízre hajló, nagy fűzfák alatt, ahol már korábban kifigyeltük Tamással, hogy több harcsaívásra alkalmas hely van.

Estig aludtam, aztán irány a Zala. Utánfutóval jártam. A sok cuccot is könnyebb volt így ki-bepakolni, és a kocsim sem lett halszagú. 10 előtt nem volt érdemes érkeznem, mert ezek az óvatos, zalai harcsák 11 előtt nem nagyon mozdultak meg akármilyen zavaros volt is az áradó folyó. A késő éjszakai órákban viszont, jól látható tolóhullámokat nyomtak a rohanó folyó felszínén, ahogy küzdöttek az árral szemben úszva.

Tamás, tapasztaltságának köszönhetően, megtalálta azt a helyet, ahol a harcsák nagy része a partközelben húzott el, egy mély gödrű visszaforgó lassú vízében, könnyebb előrejutást remélve.

Ezen az 5-6 négyzetméteres területen tudtuk megfogni őket. Izgalmas volt látni, amikor 20-30 percenként, szinte mindig ugyanott / a sűrű tökleveles felett, amit most két méter áradó víz takart / megjelentek a tolóhullámok. Néha kettő, három is.

Ebből, persze már következtetni tudtunk a hal, vagy halak méreteire is. Tőlünk pár méterre, ahol mélyült a víz, és megérezték a visszaforgó enyhébb sodrását, lebuktak, és akkor minden pillanatban várhattuk már a kapást.

És jöttek is rendesen! Pirkadatig fogtunk vagy hat darabot. Talán 17 kg lehetett a legnagyobb, de mégis nagyon erősek voltak, ebben a rohanó vízben. Szerencsére mindig árral szemben indultak meg, ezzel megnehezítve a saját dolgukat, de még így is sokszor feladták a leckét nekünk, amikor az áradó folyó nyakig érő parti növényzetében, bokrok között, elöntött gödrökben lábalva, kísértük őket fárasztás közben, a kevés fényű, júniusi éjszakában.

A pirkadat első jeleire elbúcsúztam Tamástól, az utánfutóba tettem a harcsáimat, és hazai vizek felé kormányoztam a kocsit. A halakat a vitorláskikötőben kötöttem le, mert itt volt, kit megbízzak az odafigyeléssel, és itt, ahol sok ember fordul meg, nem tudnak észrevétlenül gazdát cserélni, mint ahogyan az már, sajnos jó néhányszor megesett korábban.

Elindultam végignézni a jónak ismert helyeket. Jó mozgásokat, tolóhullámokat láttam ugyan, de fészken, sehol sem találtam halat. Már erősen benne voltunk a délelőttben, mikorra a jobb partot végigjártam.

Kis pihenőt tartva magamhoz vettem némi reggelit, és a derekasan kimelegedő időjárás tiszteletére néhány sört is. Aztán mindezekből kellő bátorságot merítve nekiindultam, hogy felderítsem a fűzfák környékét.

Most jutott csak el a tudatomig, hogy ezzel kellett volna kezdenem, hiszen a keszegívás nagyon csalogató szokott lenni egy közelben tartózkodó harcsa számára. Ez nem könnyen megközelíthető terület.

Egyik irányból túl sokat kell gyalogolni, a másik oldalról pedig, némi akrobatikus mutatvánnyal járt a dolog. De egy igazi harcsahorgásznak akkor kezdődnének a nehézségek, ha mondjuk, három percnél hosszabb ideig kellene víz alatt úszni a hely elérhetősége érdekében.

Ennél kisebb gondok nem szoktak visszatartani bennünket. Pl.: Egy 80-100km-es szél, miközben zuhog az eső, kimondottan jó harcsázó időnek számít április-májusban, főleg éjszaka.

Lebújtam a hídkorlát alatt. Vágóhorgomat akasztottam bele az egyik oszlopba, hogy azzal leereszkedjem a két ember mélységű, meredek árokba, hogy a másik partján felmászva megközelíthessem a vízre hajló fűzfákat. Ahol a keszegívás a legélénkebb volt, három fűz fakadt szinte egy tőről.

Törzsük a víz alól indult, legyező alakban szétterülve borultak a csatorna vizére, legbelső ágaik a magas vízállás miatt méter mélységig bújtak a felszín alá. Félő volt, hogy a megázott part fellazuló talaja miatt, akár be is dőlhetnek a vízbe. A törzsek elárasztott részén, dús bojtos gyökérzet nőtt. Alatta a mellig érő vízben a karikakeszegek tömegben ívtak. Tamás barátom már hetekkel ezelőtt levágta az útban lévő ágakat.

Magas partról kellett, a közvetlenül a fák mellett álló stégre vezető lépcsőkön, leereszkedni. Itt a szúnyogok napközben is agresszíven csíptek, de legalább a nap nem tűzött be a sűrű lombkorona alá. A fekvőgödör legmélyebb helye azon a részen volt, ahol a törzsek felső részei, már jócskán a vízszint felé emelkedtek, és közel, egy méterre eltávolodtak egymástól.

Ide, a fatörzsek bezárta, ölnyi területre tettem le a kétarasznyi eresztékű úszósomat, csokornyi /8-10 szál/ piócával felcicomázva. A kuglibábú alakú, kis úszóm nagyon jó mozgásokat mutatott. A forgolódó keszegek lökdösésén kívül, nagyobb ívű sodródásokat is jelzett. Kisvártatva, az egyik ilyen sodródásnak induló elmozdulás során egyre gyorsult, majd süllyedni kezdett.

Nagy bevágásra kemény húzás válaszolt. A hal lomha, de ellentmondást nem tűrő erővel indult meg az ágak között a nyílt víz felé. Sajnos - eléggé el nem ítélhető módon - előre nem gondoltam át, hogy milyen kivitelezhető fárasztási taktikát fogok alkalmazni, ha netán, igazán jó halat akasztanék, ezen, az igazán nem egyszerű "pályán".

Túlzott önbizalommal azt gondoltam, hogy 20-30 kg-ig nyers erővel kitépem az ágak közül. Erős szerelésem okán ez az elképzelés nem is lett volna alaptalan, de nem volt kidolgozott taktikám arra az esetre, ha a hal, méretei, és ereje folytán nem akarná méltányolni ezt az elgondolást.

Ez a hal pedig, nem méltányolta elképzelésemet, hanem a rövid, 500g-os bot derékba hajtásával folyamatosan lopta orsómról, a közel 40 kg. szakítószilárdságú zsinórt.

Örömmel láttam, azonban, hogy nem a sűrű ágak felé, hanem jobbra, a nyíltabb víz felé indul. Egy hirtelen, és át nem gondolt ötlettől vezérelve, belágyítottam a féket, ráhajoltam az előttem vízre boruló törzsre, és alatta átvettem balomból a botot jobb kézbe. Így a zsinór látszólag - mindhárom fatörzs jobb oldalán - akadó mentes részre került, én, pedig egy lépéssel a stégre hátrálhattam, ahol már nem kellett botomat, a fejem fölé hajló ágak között navigálnom, hanem szabadon feszíthettem rá újra.

Az én halam, bármilyen keményen tartottam is, irányt váltott és tőlem jó kőhajításnyira a parttal párhuzamosan indulva, balra fordult. Még mindig az erőfölényemben bízva, kőkeményre húztam a féket, és teljes erőből fékeztem, hogy el ne érhesse a belógó ágakat.

Akármilyen erővel is téptem, nem tudtam elérni, hogy ne a vízre hajló ágak felé törekedjen. Szerencsétlenségemre, valahol a mélyben egy erős ágat talált, amire rátekerte magát. Ekkor már hiába lágyítottam a féken, a zsinórom nem futott tovább, de megrökönyödve láttam, hogy a derékvastagságú fűzfa szépen bólogat, ahogy a harcsa neki-neki iramodik.

- Nem piskóta ez a hal! - futott át az agyamon a gondolat, minden pillanatban várva, hogy mikor szakad el a zsinór. Meglepetésemre, a víz fölé 12-14 méterrel benyúló fa, olyan rugalmas ellenállásra volt képes, hogy a zsinór nem szakadt el.

Patthelyzetben voltam. Két esélyem lehetett volna. Egyrészt, az hozhatott volna megoldást, ha a hal újra irányt változtatva kitépi magát az ág fogságából, vagy ha sikerült volna gyorsan, egy csónakos segítőre szert tennem.

Hívtam mobilon az összes szóba jöhető ismerőst, havert, rokont. Aki segíthetett volna, az nem volt a közelben, aki a közelben volt, az nem volt elérhető. Sajnos, nem túl sokáig gyötörtek a kétségek, mert a fűzfa bólogatása, egyszer csak megszűnt, és én könnyedén ki tudtam húzni a sértetlen szerelésemet az ágak közül. Egyedül a piócák hiányoztak a horogról, semmi más nem árulkodott az előbbi eseményekről.

Átnéztem a zsinór első 20 méterét, teljesen sérülésmentes volt. Egy darabig csak álltam mozdulatlanul a vízre meredve, mint Bálám szamara, és érdekes módon nem éreztem azt a fájdalmas csalódottságot, ami máskor, hasonló helyzetben, le szokott taglózni.

Egyből terveket kezdtem szőni a második menetre, mert nagyon akartam, hogy legyen második menet. Ezek a halak, egy ilyen incidens után, nem szokták elhagyni megszokott helyüket. Erősen bíztam benne, hogy sikerül még egyszer horogra csalnom, ha nem ma, akkor holnap. Az azonnali kísérletezést lehetetlenné tette, hogy nem volt több piócám.

A faluban - tudtam - mind a három horgászboltból kifogyott. Tíz kilométert kellett volna autóznom értük, ha a nagy hőségre való tekintettel nem ittam volna meg már három sört korábban. Gyorsan peregtek az események. Sikerült egy ismerősömet megfűznöm, hogy autózzon el velem piócáért. Látta rajtam az elvakult lelkesedést, nem kellett sokáig kunyerálnom.

Oda-vissza, az úton volt időm átgondolni az eseményeket. Arra jutottam, hogy itt a fák között, ezzel a hallal szemben, nincs esélyem felfelé tartott bottal, hiszen bármerre indul is, vízbe hajló ágakkal találkozik. Erőből, pedig nem tudom kitépni. Nem marad más lehetőségem, minthogy egy, különösen durva és erőteljes bevágás után, víz alá dugott botvéggel kísérletezzem.

Ez a megoldás sem rizikó nélküli, hiszen nem tudhatom, hogy milyen akadókkal kell számolnom a fenéken, vagy vízközt. Mégis bíztam benne, hogy erős zsinórom a kisebb, iszapba ágyazódott ágakat felszaggatja, nagyobbak pedig, talán nincsenek.

Ha mégis vastag ágakkal találkozom, akkor lőttek az elgondolásnak, de a legnagyobb esélyem így van a biztonságos fárasztásra. Így legalább, a látható akadályokat ki tudom kerülni, és a sikeres fárasztás végén, /ahogy Pisti barátom szokta volt mondani:/ boldog harcsa tulajdonos lehetek.

Amint visszaértünk a helyszínre, olyan látvány fogadott, amitől meghűlt ereimben a vér. Egy idős bácsi emelgette merítőhálóját a harcsám melletti stégről az ívó keszegekre pályázva. A szemközti partról, ahol kiszálltam a kocsiból, kényelmesen beláttam a fák alá. Nem több, mint 1-2 méterre a harcsa fekvőhelyétől halászott.

Nagyon nem tetszett a dolog, hiszen joggal tarthattam attól, hogy a sok zaklatást megelégelvén, faképnél hagy az én halam. Sejtettem, hogy a stég az öregé lehet, hiszen nem valószínű, hogy bemászott volna arra a nehezen megközelíthető helyre, ha csak nem a saját portája hátsó kapuján tette ezt, ami a stég lejárójára nyílott. Jobb ötletem nem lévén, átkiabáltam hát:

- Jó napot! Van ott egy jó harcsa. Átmehetnék megfogni?

- Az előbb sem kérdezte meg! - hangzott a nem éppen bíztató válasz.

- Az előbb nem volt ott senki, nem tudtam, hogy a magáé!

- Jöjjön! - nyögte ki az általam olyan nagyon áhított választ végre, és abbahagyta a merítőzést.

Régóta nem szedtem olyan fürgén a mankóimat, mint akkor. Mint a szél, bújtam át a korláton, csúsztam le a három méter mély, kibetonozott árokfalon, és zergegida módjára, két lépésből már fel is hágtam a túl oldalon. Pár fürge lépés, és ott is voltam a magas part tetején. Az öreg már cihelődött, vödörbe rakta a kifogott, tenyeres keszegeket.

Pár szót váltottunk:

- Láttam az előbb, hogy rángatta a fát! - mondta jó hangosan, miközben engem már a fene evett meg, hogy mikor jön már fel, és miért nem marad csendben.

- Itt horgásztam a szomszéd stégen. - folytatta. - a hálómerevítő vasakkal való zörgés közben.

Nem válaszoltam neki. Amit, úgy igazán gondoltam, azt nem mondhattam, hiszen még is csak az ő stégje, örülhetek, hogy egyáltalán oda enged. Azt, pedig, hogy a lába mellett másfél méterre fekszik a harcsa, nem akartam elárulni. Miután némaságommal megszakítottam a további diskurzus fonalát, fogta a vödrét, hálóját és fellépkedett a partoldalba vájt lépcsőkön.

Itt fent már inkább szóba elegyedtem vele. Miközben én a gusztusos piócacsokor elkészültén fáradoztam, elmesélte, hogy húsz éve, itt majdnem felborította a csónakját egy nagy harcsa, de látszott az arcán, hogy nem hiszi, hogy ekkora halak manapság is előfordulhatnak.

Elkészültem a tizenhat szálból álló, majdnem öklömnyi csali kollekcióval. Leballagtam a stégre. Egyik lábbal átléptem a szélső fatörzsre, lassan, óvatosan, mint egy macska. A keszegek változatlanul ívtak. Meg-megújuló lendülettel locsogtak a fűztörzs oldalából kinőtt, sűrű hajszálgyökérzet között, amely lebegve fedte a két fatörzs közti mély vizet.

Úszómat közvetlenül a gyökérzet mellé engedtem le, fél méternél nem nagyobb eresztékkel. Minden érzékemmel a jelzőre koncentráltam.

Szinte hihetetlen, de még öt másodperc sem tellett el, és megindult az úszó folyamatosan gyorsulva, majd süllyedve, befelé. Tőlem szokatlanul, sokáig kivártam, eldöntendő, hogy nem testel sodorja-e, de amikor már határozottan húzta a víz alá, nem volt tovább kérdéses a dolog. Teljes erőmből bevágtam.

Vállból és derékból is beledőltem a mozdulatba, hogy a hatalmas kampóm minél mélyebbre üljön a csontos, vödörnyi harcsaszájban. Az öreg még a hátam mögött állt, és fentről, páholyból nézte az eseményeket. Nem akart hinni a szemének. Hihetetlennek tartotta, hogy már meg is akasztottam a halat.

Nem csoda! Én is úgy gondolom, hogy ritka nagy mákom volt.

A kőkemény akasztás után, hátat fordítottam a halnak, jobb lábam mellett lefelé tartva, vízbe toltam a botom hegyét. Az első pillanatban érzett, lomha súly ekkor kezdett feltartóztathatatlan húzásba átmenni. Nem túl gyorsan, de bikaerősen tépte az orsómról a zsinórt.

A fék olyan keményre volt állítva, hogy szinte minden erőmet össze kellett szedni, hogy ne tépje ki a kezemből a botot. A derekamban éreztem a harcsa menekülő mozgását. Nem könnyen, de sikerült, úgy 40-50 méteren belül lelassítanom, azután nem sokára megállítanom. Hatalmasakat pumpált, de a rövid, erős bottal én is nagyon keményen tudtam tartani.

Egyhelyben huzakodtunk. Ahogy kísérletet tett egy-egy nekiiramodásra, a pecám karikába görbült, feléje engedtem a végét, aztán rendszerint kifulladt a mozdulat, és a botot visszaemelhettem a zsinórra merőleges pozíciójába. 5-6 ilyen helyben pumpálás után úgy éreztem, talán most már tudnám közelíteni is. Bár ez nem tűnt kockázatmentesnek, hiszen, ha eddig nem talált akadót, az nem jelenti azt, hogy közelebb is tiszta a vízfenék.

Vállalva a kockázatot, a következő menekülő mozdulat kifáradása után, feléje bólintottam a botot, és keményen beleemeltem. Jött is lassacskán. Néha egyet, néha kettőt is tudtam tekerni az orsón egy-egy bebólintáskor.

Egy- egy ráemeléskor olyan erővel húztam rajta, mintha egy vízzel teli vödröt emelnék fel. Néha ropogott a derekam az erőlködéstől. Főleg, ebben a nem minden napi testhelyzetben, nem volt egyszerű.

Egy-két pumpálás, majd kemény húzás, és bebólintás, közben zsinórlopás. És jött, jött mindig egy kicsit közelebb! Már egy jó negyedórája cibálhattam, mire a húzás irányából éreztem, hogy nem lehet messze.

Oldalt léptem a stégen és kiemelve a spitzet a vízből lassan, de nagyon erősen beleemeltem. A botot a parttal párhuzamosan tartva, vigyázva, hogy a zsinór, lehetőleg, a fatörzsek között, középen fusson. Leeresztettem a bot végét a vízig, feltekertem a fellazult zsinórrészt, aztán ráemeltem. A pattanásig feszülő fonott meredeken tört a mélybe.

Talán kétszer nyolcvan centit sikerült így lopnom tőle, amikor érezte, hogy ez így, neki nagyon nem jó lesz, és megvadult. Teljes erejéből vágtatott vissza a mélybe.

Fél lábbal visszaléptem a fatörzsre, a bot hegyét visszadugtam a vízbe, és újra hátat fordítva a halnak, minden erőmmel nekifeszítettem a törzsek elágazásának. A féken nem lazítottam, vitte így is kegyetlenül, talán még gyorsabban, mint először.

- Na! Ha most megállsz, és addig nem találsz akadót, akkor az enyém vagy!- gondoltam

Nagy harcsák fárasztásánál a horgász óriási előnye, hogy ezek a halak meglehetősen erősek ugyan, de nem gyorsak. Rendszerint van idő kitöréseiket megfelelő mozdulatokkal kísérni.

Ha az előbb leírt helyzetben, például egy nagy amur ugrott volna meg, akkor nem lett volna időm visszanyerni a fárasztáshoz ideális pozíciót, és nagyon valószínű, hogy a botspitzem, akármilyen erős is, a fatörzshöz csapódva letörik.

Így viszont, a fokozatosan erősödő húzásra, volt időm reagálni, és sikerült a botom végét úgy navigálni, hogy amíg, az eredeti helyzetembe visszaléptem, elkerülje mind a két fatörzset, és a kiálló ágcsonkokat is. Figyelnem kellett egy víz alatti ágra is, amely nagyobb részét, ugyan Tamással már korábban levágtuk, de egy jó húszcentis csonkja, még mindig meredezett, szerencsére, jól láthatóan, a víz alatt, a jobb oldali törzs derekán.

Tehát sikerült visszanyernem az antipozíciót a hal elvesztése nélkül. Azért neveztem el antipozíciónak, mert teljesen természetellenes, és pontosan ellenkezője a normális bottartásnak. Hiszen, nem szemben állok a hallal, hanem háttal, és nem felfelé tartom a botot, hanem lefelé.

Csak az egész felsőtestem balra csavarásával tudok erőt kifejteni, és persze, ebben a helyzetben, nem nagyon van az embernek információja arról, hogy a hala éppen merre jár.

A lényeg az, hogy most sem ment nagyon messzire. Lelassult, megállt. Megint állóharcot vívtunk egy darabig, aztán már pumpáltam kifelé.

Ez a második menet sokkal gyorsabban ment, mint az előző. Öt perc sem tellett belé, és már a felhúzással próbálkozhattam. Lassan, ugyan, de jött. Míg nem, egyszer csak, a két fatörzs közti csendes, tiszta vízben, mintha egy óriási akváriumot figyelnék, megjelent egy hatalmas harcsafej.

Egy pillanatra összenéztünk. Én, valószínűleg, sokkal kevésbé tetszhettem neki, mint ő énnekem, mert csavart magán egyet, és eltűnt a mélyben.

Nagyon megdobogtatta a szívemet a látvány, mert nagyobbnak tűnt, mint a tavaly előtti nyolcvan kilós. Valószínűtlenül széles feje volt, hatalmas szájjal.

Ahogy fölé hajoltam kimeredt szemekkel, könnyedén bekaphatta volna a fejemet, ha tátott szájjal kinyúl érte. Szerencsére ettől a gondolattól nem csak én, de ő is undorodott, és inkább kihagyta a lehetőséget.

Nem dugtam vissza a botot a vízbe, mert éreztem, hogy a közelben tudom tartani, nem lesz képes a belógó ágakig menekülni.

Közben az öregre is átterjedt az izgalom és leballagott hozzám a stégre, közelről figyelendő az eseményeket. Segíteni akart. Nehezen tudtam meggyőzni, hogy nem tud semmiben a segítségemre lenni, legfeljebb a végén, ha egyáltalán eljutunk odáig, a lépcsőn való felhúzás, valószínűleg, nem egyszemélyes munka lesz.

A hátamon keresztbe vetett vágóhorgomat szíjastól leemeltem és egy ágra akasztottam, hogy bármely pillanatban kéznél legyen.

Újra emeltem a halat. Hátraléptem a stégen egy lépést, hogy több helyem legyen magam előtt, amikor a hal feje felbukkan. Jött is lassan. Amint megláttam a víz alatt kirajzolódó árnyát, feléje nyújtottam a bot végét, hogy egy-két tekeréssel még rövidebbre foghassam a zsinórt.

Kicsit lágyítottam a féken, hogy a rövid "póráz" miatt ne érhessen kellemetlen meglepetés, aztán lassú, de határozott mozdulattal emeltem és közelítettem egyszerre.

Elhagyta magát. Ezt a lomha nagy testet, mint egy hatalmas tuskót, vontattam a két fűztörzs által bezárt V alakú résbe. Minden ellenállás nélkül hagyta magát zátonyra futtatni.

Az erős húzás és a test lendülete következtében, minden nehézség nélkül felcsúszott a feje a fatörzsek összenőtt tövére, amelyet jó arasznyi víz borított csak. Kimeresztett mellúszói, két oldalról a fatörzsekre támaszkodva megóvták a visszacsúszástól.

Egy pillanat műve volt csak, hogy belazítottam a zsinórt, átváltottam a felkapó kart, majdletettem a botot, hogy ezzel a mozdulattal a vágóhorogért nyúljak, aztán az álla alá tolva, már húzzam is a stégfeljáró lépcsői felé. Az egész mozdulatsor nem tartott tovább, talán három másodpercnél.

Vízszintesen, a lépcsőig könnyen csúszott a nedves deszkán, de felfelé már nem tudtam volna nélkülözni az öreg segítségét. Nagy nehezen felcibáltuk a három méter magas parton. Megadta magát. Nem ellenkezett szegény, mint aki valami rendkívüli intelligenciával elismeri a természet örök törvényét, a győztes jogát. Mi, valószínűleg, nem lennénk hasonlóan bölcsek fordított esetben.

A mérlegelés 63kg-nak mutatta. Hosszát nem mértem le, de meglepően rövid és vastag hal volt, hatalmas, széles fejjel, pont az ellenkezője, mint a tavaly előtti 80-asom, amely 240cm-es hosszával, csinos, karcsú termetével volt különleges. Legalább is az én számomra.

Forrás: Internet (www.harcsahorgasziskola.hu)                                                                                                                                                                                                     HorogÁsz Horgászportál